A sziréna hangja éles késként hasított a vezérlőterem fojtogató csendjébe. Klára keze megállt a levegőben. A monitorokon vörös kódok villogtak: a gát automata rendszere összeomlott, a víztömeg pedig feltartóztathatatlanul dübörgött a völgy felé.
– Mennyi időnk van? – kiáltott oda a mérnöknek, de a választ már a remegő padlóból is érezte.
– Hatvan másodperc, amíg eléri a falut – felelte a férfi sápadtan. – De ha aktiválod a kettes szektort, a víz a lakatlan mocsár felé zúdul ki.
Klára az ujját a védőüveg alá csúsztatta. A kettes szektor feláldozása azonban nem volt egyszerű döntés. Ott fészkelt az utolsó ismert populációja annak a ritka madárfajnak, aminek a megmentésére az egész életét feltette. Ha megnyomja a gombot, egy egész faj tűnik el a föld színéről. Ha nem teszi, az áradás percek alatt elsodorja a völgyben alvó házakat.
Az óra könyörtelenül kattant: tíz másodperc. Klára lehunyta a szemét. Hallotta a víz távoli morajlását, és egy pillanatra felidézte a madarak szárnycsapásait a hajnali ködben. Aztán a tenyerével teljes erejéből rácsapott a piros gombra. A gép morogni kezdett, a hidraulika engedett, és a völgyben megszűnt a szirénázás. Klára csak ült a sötétedő teremben, és várta a csendet, ami sosem volt még ilyen nehéz.
(AI által generált szöveg)